3. fejezet

Amikor beléptem az ajtó, egyáltalán nem azt láttam, amire számítottam. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy mire számítottam, de hogy nem erre, az tuti. Tágas, világos szobák, ízlésesen berendezve… egyszerűen szép.  Az előtérből egyenesen a nappaliba jutottunk, aminek a konyha felőli része étkezőnek volt berendezve. A másik felében kapott helyet a két kanapé, kis asztal, meg a TV. És az emeletre vezető lépcső.

- Kérsz valamit? Teát? – kérdezte Matt.

- Igen, persze, köszi – mondtam. Na, igen, ez az egy biztos: teára sose mondok nemet.

- Amíg elkészítem, ülj le nyugodtan! – kiáltotta Matt a konyhából. Nemsokára meg is érkezett a gőzölgő csészékkel.

- Hm… nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó teát csinálsz! – mondtam mosolyogva.

- Ezt most bóknak vegyem? – kérdezte Matt.

- Ahogy érzed – válaszoltam, mire mindketten felnevettünk.

- Azon gondolkoztam… - mondtam – a régi bútorokkal mit csináltál?

- A padláson pihennek. – miközben ezt mondta, nagyon elgondolkozott. Kíváncsi lennék, min.

Újra körbenéztem a nappaliban, és most feltűnt egy nagy óra. Ilyen nagyot még nem láttam. Nagyon szép volt, faragott. És ahogy az órát néztem, észrevettem, hogy nagyon késő van. Már rég otthon kellene lennem.

- Jaaaj ne… ilyen késő van…? Már rég otthon kellene lennem. – mondtam.

- Hoppá… ha már menned kell, hazakísérhetlek? – kérdezte Matt.

- Persze! – válaszoltam mosolyogva. Egész úton hazafelé (ami kb. 2 utcányi volt…) alig szólaltunk meg. De ez nem kínos csend volt. Inkább megnyugtató. Jó érzés volt, hogy van mellettem valaki… nem éreztem magam egyedül. És ez nagyon jó volt.

Amikor odaértünk a kertkapuhoz, megálltam.

- Behívnálak, de anya már így is ki lesz akadva, hogy későn értem haza…

- Oké, megértem – mosolygott rám kedvesen.

- Köszönök mindent. – mondtam.

- Szívesen – bólintott – és Meredith… kérlek, gondolkozz el azon, amit mondtam… amit érzek.

- Rendben – sóhajtottam fel – Szia, Matt.

- Szia…

Meredith!!!  - ajajj… tényleg bajban vagyok.

- Itt vagyok…! – oké. felkészülök a megsemmisítő pillantásra. De legnagyobb meglepetésemre anya csak szimplán beküldött a szobámba, nem kaptam fejmosást. Ledőltem az ágyamra, elkezdtem gondolkodni. Aztán elaludtam. Álmodtam… Illetve látomásom volt. Egy fiút láttam. Beszélt hozzám, de én nem hallottam. Csak az utolsó mondatot… ’Senki sem az, akinek látszik…!’ Nem kellett sokat agyalnom, hogy rájöjjek, kire vonatkozik.

Hajnali 4 körül felébredtem. Valaki kopogott az ablakon. Odamentem. Nagyon gyorsan dobogott a szívem… nem szeretek sötétben ablakokon kifelé nézelődni. Picit sok horrofilmet láttam már ahhoz, hogy kikészüljek csak úgy, minden ok nélkül. Végül kinyitottam az ablakot… és megláttam Harry-t, Lucy pasiját. Nagyon rémültnek tűnt.

- Meredith! Segíts! Lucy… - suttogta a fiú, és hallottam a hangján, hogy teljesen pánikba van esve.

- Mi történt, Harry? – kérdeztem aggódva.

- Jaj, Meredith.. Lucy… Lucy meghalt.