4. fejezet

- Mivan? – szinte sokkot kaptam. – Harry! Ez biztos?

- Azt hiszem… Meredith… jönnöd kell. Kérlek. – a fiú nagyon kétségbe volt esve. Én meg kezdtem pánikolni.

- Oké, nyugi. – vettem egy nagy levegőt – Menjünk. Útközben elmesélhetnéd, hogy mi történt pontosan.

- Az volt, hogy Lucy felhívott, hogy menjek át hozzá, mert egyedül volt otthon és félt. Filmeztünk, meg ilyesmik. Aztán elment zuhanyozni. Gyanús volt, mert már nagyon régóta volt bent, úgyhogy bekopogtam. De semmi válasz. Kiabáltam, dörömböltem, de semmi. Aztán eszembe jutott, hogy van pótkulcs. Sikerült bemennem. De addigra már.. elkéstem.

- Nem a te hibád. Biztosan csak baleset volt. Elcsúszott, vagy valami…

- Nem, Meredith. Nem hiszem hogy baleset volt. – mondta, még mindig falfehér arccal. – Majd meglátod… - De én nem akartam meglátni. Pedig muszáj volt…

- Felhívtad a szüleit? – kérdeztem.

- Igen, de nem vették fel – válaszolt.

Odaértünk. Nem akartam bemenni. De be kellett. Előreengedtem Harryt. Bementünk. A fürdőszobánál megállt.

- Biztos vagy benne?

- Nem. – válaszoltam. - Nyisd ki az ajtót!

Kinyitotta… és ugyanabban a pillanatban becsukódott a bejárati ajtó. Összerezzentem. Tudtam, hogy nincs visszaút. Ránéztem Lucy-re, és ahogy megláttam, összeestem, és zokogni kezdtem. Nem tudom meddig tartott, de amikor abbahagytam, még mindig nem bírtam odanézni. Harry ott ült mellettem, és próbálta hívni Lucy szüleit. Még mindig nem ment. Végül mégis odanéztem. Lucy kicsi, vékony alakjának először csak az árnyékát láttam, ahogy ingadozik.. egy kötélen.. ami a zuhanyfülkében lógott. A legfurcsább az volt, hogy az ingásról a Matt nappalijában lévő nagy óra jutott eszembe. Ijesztő. Lucy teste még forgott is. Ahogy szembe került velem… Azt hittem, újra összeesem. De sikerült megtartanom magam. Harrynek igaza volt: ez nem baleset. Megint rámtört a sírás. Harry felhagyott a próbálkozással, inkább betámogatott a nappaliba. Leültem a kanapéra, a kezembe támasztottam a fejem, és csak azt kérdezgettem:

- Miért, miért, miért?

- Mit csináljunk most? – Tette fel Harry az enyémnél valamivel értelmesebb kérdést.

- Nem tudom. – mondtam, és újra elkezdtem sírni. Egyszer csak hangos kattanást hallottam, és minden elsötétült. Majdnem sikítottam, de sikerült visszatartanom.

- Harry, itt vagy? – kérdeztem rémülten.

- Igen… várj, a mobilommal tudok világítani. – mondta. Bekapcsolta a fényt, erre újra vissza kellett tartanom egy sikítást, mert a telefon fényében Harry ijesztően nézett ki.

- Mit csináljunk? – Azt hiszem, ezt a kérdést már elég sokszor feltettem, de eddig nem volt rá használható válasz. Úgy tűnt, most sem lesz.

- Nem várhatjuk meg, amíg visszajön az áram – gondolkoztam hangosan – de ilyen sötétben nem vagyok hajlandó kimenni.

- Elmegyek az előszobáig, ott van a főkapcsoló… - kezdte Harry, de én közbevágtam:

- Nem hagysz itt egyedül!!!

- Oké, Meredith, nyugi. Akkor nem megyek. – Hirtelen újra világos lett.

- Na végre. Minden oké, Meredith?

- Aha, asszem. Illetve, dehogyis. Mi legyen Lucyvel..?

3. fejezet

Amikor beléptem az ajtó, egyáltalán nem azt láttam, amire számítottam. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy mire számítottam, de hogy nem erre, az tuti. Tágas, világos szobák, ízlésesen berendezve… egyszerűen szép.  Az előtérből egyenesen a nappaliba jutottunk, aminek a konyha felőli része étkezőnek volt berendezve. A másik felében kapott helyet a két kanapé, kis asztal, meg a TV. És az emeletre vezető lépcső.

- Kérsz valamit? Teát? – kérdezte Matt.

- Igen, persze, köszi – mondtam. Na, igen, ez az egy biztos: teára sose mondok nemet.

- Amíg elkészítem, ülj le nyugodtan! – kiáltotta Matt a konyhából. Nemsokára meg is érkezett a gőzölgő csészékkel.

- Hm… nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó teát csinálsz! – mondtam mosolyogva.

- Ezt most bóknak vegyem? – kérdezte Matt.

- Ahogy érzed – válaszoltam, mire mindketten felnevettünk.

- Azon gondolkoztam… - mondtam – a régi bútorokkal mit csináltál?

- A padláson pihennek. – miközben ezt mondta, nagyon elgondolkozott. Kíváncsi lennék, min.

Újra körbenéztem a nappaliban, és most feltűnt egy nagy óra. Ilyen nagyot még nem láttam. Nagyon szép volt, faragott. És ahogy az órát néztem, észrevettem, hogy nagyon késő van. Már rég otthon kellene lennem.

- Jaaaj ne… ilyen késő van…? Már rég otthon kellene lennem. – mondtam.

- Hoppá… ha már menned kell, hazakísérhetlek? – kérdezte Matt.

- Persze! – válaszoltam mosolyogva. Egész úton hazafelé (ami kb. 2 utcányi volt…) alig szólaltunk meg. De ez nem kínos csend volt. Inkább megnyugtató. Jó érzés volt, hogy van mellettem valaki… nem éreztem magam egyedül. És ez nagyon jó volt.

Amikor odaértünk a kertkapuhoz, megálltam.

- Behívnálak, de anya már így is ki lesz akadva, hogy későn értem haza…

- Oké, megértem – mosolygott rám kedvesen.

- Köszönök mindent. – mondtam.

- Szívesen – bólintott – és Meredith… kérlek, gondolkozz el azon, amit mondtam… amit érzek.

- Rendben – sóhajtottam fel – Szia, Matt.

- Szia…

Meredith!!!  - ajajj… tényleg bajban vagyok.

- Itt vagyok…! – oké. felkészülök a megsemmisítő pillantásra. De legnagyobb meglepetésemre anya csak szimplán beküldött a szobámba, nem kaptam fejmosást. Ledőltem az ágyamra, elkezdtem gondolkodni. Aztán elaludtam. Álmodtam… Illetve látomásom volt. Egy fiút láttam. Beszélt hozzám, de én nem hallottam. Csak az utolsó mondatot… ’Senki sem az, akinek látszik…!’ Nem kellett sokat agyalnom, hogy rájöjjek, kire vonatkozik.

Hajnali 4 körül felébredtem. Valaki kopogott az ablakon. Odamentem. Nagyon gyorsan dobogott a szívem… nem szeretek sötétben ablakokon kifelé nézelődni. Picit sok horrofilmet láttam már ahhoz, hogy kikészüljek csak úgy, minden ok nélkül. Végül kinyitottam az ablakot… és megláttam Harry-t, Lucy pasiját. Nagyon rémültnek tűnt.

- Meredith! Segíts! Lucy… - suttogta a fiú, és hallottam a hangján, hogy teljesen pánikba van esve.

- Mi történt, Harry? – kérdeztem aggódva.

- Jaj, Meredith.. Lucy… Lucy meghalt.

2. fejezet

Hazamentem. Will, a 12 éves öcsém már otthon volt, TV-t nézett. Amikor meglátott, odajött hozzám és megölelt. Ez már alapból fura volt, de amit mondott mellé…

- Meredith… tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. – Ahhaaa…

- Will, mit csináltál már megint? – kérdeztem reflexből.

- Naaa, miért hiszed azt, hogy csináltam valamit, csak azért mert azt mondtam, hogy… - közbevágtam:

- Will, ismerlek. Na, mondd csak, mi történt?

- Hát az úgy volt, hogy… áthívtam pár haveromat, hülyültünk egy kicsit és hát az akváriumod repült egy picit… - próbált sajnálkozó arcot vágni, de láttam, hogy magában vigyorog.

- William Payne! A halam! ááááááááááááááá… elegem van belőled. Mr. Bubble volt a kedvenc halam, és ha te nem intézed el, akkor még élt is volna… 1-2 napot… Remélem, tudod, hogy a saját zsebpénzedből fogsz újat venni! Nem hiszem el… miért van ilyen idióta öcsém?! És amúgy anya megengedte, hogy átjöjjenek az elmebeteg haverjaid??? Mert szerintem nem…

- Hát… nem. DE Lucy is át szokott jönni csak úgy! – próbálta menteni a helyzetét.

- Igen, ez igaz. DE Lucy-vel nem szedjük szét a házat! ÉS nem gyilkolunk halakat!!! – azt hiszem, ez volt az utolsó ’mindjártmegölömazöcsém-rohamom’… legalábbis ma. – Na jó, én a szobámban leszek.

Ja, igen, kb. 5 percig voltam a szobámban… aztán kimentem Will-hez, és együtt tévéztünk, mintha semmi se történt volna.

Ekkor csöngettek.

Odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam. Nem volt ott senki… csak egy levél a lábtörlőn. Nem volt megcímezve, csak ennyi volt a borítékra írva: Meredith-nek. Kibontottam… persze már tudtam, ki a feladó. Matt, ki más…

„Meredith! Segíteni talán nem tudsz, de beszélhetnénk, ha gondolod…”

Hát… ez fura volt. De azért elmentem. Will-nek azt mondtam, hogy Lucy-nél leszek, és majd jövök. Valamikor.

Amikor odaértem az öreg házhoz, a bútorok már nem voltak kint, de Matt sem. Felmentem az ajtóhoz, miközben a régi, nyikorgó lépcső vészjósló hangokat adott ki alattam. Bekopogtam, mire az ajtó magától kinyílt… nem volt zárva. Nem mentem be.

- Matt…? – kérdeztem óvatosan, halkan.

- Szia, Meredith! – szólalt meg Matt vidám hangja… mögöttem. Kis híján felugrottam az ijedtségtől.

- Megijesztettelek? – kérdezte ártatlan arccal. Áááá, nem… - Bocsi!

- Khm. Én nem ijedtem meg. – mondtam.

- Ahha… - válaszolt – tudtam, hogy eljössz! – Na, ezt nem tudtam mire vélni.

- Honnan is tudtad…? – kérdeztem.

- A lányok már csak ilyen kíváncsiak – mondta, de az ’eztmostugyenemgondoltadkomolyan’-nézésemmel lefagyasztottam az arcáról a vigyort.

- Szóval… miért is akartál beszélni velem? – kérdeztem, még mindig picit sértődötten.

- Csak úgy – mondta egy laza mosollyal az arcán – Na jó, igazából… Azért, mert… egyszerűen érdekelsz. Olyan nyíltan közeledtél, mégis úgy érzem, hogy tele vagy titkokkal. És én szeretem a titkokat… általában meg is fejtem őket. A te titkaidat is meg akarom fejteni. – az arcáról nem tudtam leolvasni semmit… és őszintén, fogalmam sem volt, hogy erre mit válaszoljak.

- Tudom, hogy bunkónak tartasz – folytatta – tényleg nem voltam túl kedves hozzád… Sajnálom.

- Azt hiszem, megértem – mosolyogtam rá – de lehet hogy nekem sem kellett volna ennyire nyomulni… - mindketten felnevettünk. – Amúgy egész normális tudok lenni… néha.

- Hát, remélem, egyszer azt az énedet is megismerem. – mondta viccelődve.

- Matt… kérdezhetek valamit?

- Persze. – felelt meglepetten.

- Miért költöztél ide? Várj… inkább úgy kérdezem, miért pont ide, ebbe a házba? Igen, tudom, a múltkor mondtad, hogy örökölted, de…

- De te túl sokat agyaltál rajta, ezért rájöttél, hogy más van mögötte. – fejezte be a mondatot helyettem.

- Valami ilyesmi… - motyogtam zavartan.

- Nem hazudok túl jól, mi? – kérdezte nevetve.

- Nem igazán – válaszoltam. – Szóval, mi az igazi ok?

- Ha nem haragszol ,ezt most nem mondanám el. Majd talán…egyszer elmesélem. De még nem érzem úgy…

- …hogy igazán megbízhatsz bennem? Értem. – mondtam. Erre nem mondott semmit. Hosszú percek teltek el anélkül, hogy bármelyikünk is megszólalt volna. Végül Matt megtörte a csendet.

- Kezd hűvös lenni… Ha gondolod, bemehetnénk.

- Miért is ne…? – válaszoltam.

1. fejezet

Néha látok dolgokat. Dolgokat, amik megtörténhetnek, a jövőben. Sokszor nagyon nehéz ezzel élni. Mások talán örülnének egy ilyen képességnek… de én csak normális életet akarok.

- Meredith! – kiáltott utánam valaki. Hátrafordultam… Lucy volt az, a barátnőm.

- Igen? – kérdeztem vissza.

- Híreim vannak! – mondta izgatottan.

- Képzeld, nekem is! Na, mondd! – mosolyodtam el, mert láttam rajta hogy már nem bírja sokáig magában tartani.

- Jött egy új srác a városba. Nem messze lakik tőled!

- Ez volt az a fontos dolog… - be sem tudtam fejezni, Lucy rögtön közbevágott.

- Igen! Miért, szerinted ez nem fontos?  – kérdezte nagy szemekkel.

- Őszintén? Nem…  Amúgy véletlenül nem az öreg Riley házba költözött? – kérdeztem gyanakodva.

- De! Miért? – kérdezett vissza.

- Ááá semmi, semmi….

- Meredith!?

- Tényleg! – próbáltam őszintén, vidáman mosolyogni.

- Oké, te tudod… – sóhajtott fel Lucy.

Még tovább beszélt mindenféléről, de én meg sem hallottam. Ezerrel agyaltam. Vajon miért pont oda költözött? Abba a régi, romos, elhagyatott épületbe… Több, mint 20 éve nem lakott ott senki.

- Meredith! Figyelsz te rám? – kérdezte Lucy.

- Ja, bocs… elgondolkodtam.

- Aha… na, mit akartál mondani? – kérdezte Lucy.

- Ajj. Elfelejtettem. De most mennem kell. Majd még lehet, hogy felhívlak. – mondtam sietve.

- Oké, szia.

Már rohantam is, de nem haza.  Úgy éreztem, van ott valami, amit mindenképpen látnom kell.

Ott ált a költöztető autó a ház előtt, ezért nem láttam rendesen. De hallottam a hangját… Valakivel arról beszélt, hogy itt végre lesz esélye új életet kezdeni. Itt még senki sem ismeri.

Körülbelül egy hónapja láttam valamit. Láttam a Riley-házat és egy fiút, aki hasonló képességekkel rendelkezik, mint én. Ideköltözik. És nem véletlenül. Az okát titkolja… de én ki fogom deríteni. Tudnom kell.

- Köszönöm, James! Sokat segítettél. – mondta a fiú.

- Szívesen. Ha kell még valami, hívj nyugodtan. – válaszolt.

Az autó elment, de a fiú még mindig ott ált a ház előtt. Gondolkodtam és végül úgy döntöttem, hogy eljátszom a ’jó szomszéd’ lányt. Odamentem.

- Szia! Meredith Payne vagyok! Hallottam, hogy most költöztél ide, gondoltam megkérdezem, hogy tudok-e segíteni valamiben. – mosolyogtam rá kedvesen.

Nagyon meglepődött, nyílván nem számított ilyesmire.

- Szia! Az én nem Matt.  Igazán kedves vagy, de azt hiszem, megleszek egyedül is.

- Rendben, te tudod. Amúgy… kérdezhetek valamit?

- Persze! – furcsán nézett rám, nem értette, miért kérdezem meg.

- Miért pont ebbe a házba költöztél?

- Az öreg Riley távoli rokonom volt. – mondta. Aha, gondoltam. Peeersze.

- Hm… értem. Na, én megyek is. Szia… - hát ez elég kínos volt.

- Szia.

Hazamentem. Hát igen… Nem akar közeledni senkihez, ez teljesen nyilvánvaló. Nem mondta el a teljes nevét… csak így simán, Matt.

De muszáj többet tudnom. Nem hagyom ennyiben a dolgot.

Előszó

Elkezdtem írni egy új történetet. Teljesen más mint az előző (http://littledreams0116.blogspot.com/) de remélem ez is tetszeni fog annak, aki olvassa :)