- Mivan? – szinte sokkot kaptam. – Harry! Ez biztos?
- Azt hiszem… Meredith… jönnöd kell. Kérlek. – a fiú nagyon
kétségbe volt esve. Én meg kezdtem pánikolni.
- Oké, nyugi. – vettem egy nagy levegőt – Menjünk. Útközben
elmesélhetnéd, hogy mi történt pontosan.
- Az volt, hogy Lucy felhívott, hogy menjek át hozzá, mert
egyedül volt otthon és félt. Filmeztünk, meg ilyesmik. Aztán elment zuhanyozni.
Gyanús volt, mert már nagyon régóta volt bent, úgyhogy bekopogtam. De semmi
válasz. Kiabáltam, dörömböltem, de semmi. Aztán eszembe jutott, hogy van
pótkulcs. Sikerült bemennem. De addigra már.. elkéstem.
- Nem a te hibád. Biztosan csak baleset volt. Elcsúszott,
vagy valami…
- Nem, Meredith. Nem hiszem hogy baleset volt. – mondta, még
mindig falfehér arccal. – Majd meglátod… - De én nem akartam meglátni. Pedig
muszáj volt…
- Felhívtad a szüleit? – kérdeztem.
- Igen, de nem vették fel – válaszolt.
Odaértünk. Nem akartam bemenni. De be kellett. Előreengedtem
Harryt. Bementünk. A fürdőszobánál megállt.
- Biztos vagy benne?
- Nem. – válaszoltam. - Nyisd ki az ajtót!
Kinyitotta… és ugyanabban a pillanatban becsukódott a
bejárati ajtó. Összerezzentem. Tudtam, hogy nincs visszaút. Ránéztem Lucy-re,
és ahogy megláttam, összeestem, és zokogni kezdtem. Nem tudom meddig tartott,
de amikor abbahagytam, még mindig nem bírtam odanézni. Harry ott ült mellettem,
és próbálta hívni Lucy szüleit. Még mindig nem ment. Végül mégis odanéztem.
Lucy kicsi, vékony alakjának először csak az árnyékát láttam, ahogy ingadozik..
egy kötélen.. ami a zuhanyfülkében lógott. A legfurcsább az volt, hogy az
ingásról a Matt nappalijában lévő nagy óra jutott eszembe. Ijesztő. Lucy teste
még forgott is. Ahogy szembe került velem… Azt hittem, újra összeesem. De
sikerült megtartanom magam. Harrynek igaza volt: ez nem baleset. Megint rámtört
a sírás. Harry felhagyott a próbálkozással, inkább betámogatott a nappaliba.
Leültem a kanapéra, a kezembe támasztottam a fejem, és csak azt kérdezgettem:
- Miért, miért, miért?
- Mit csináljunk most? – Tette fel Harry az enyémnél
valamivel értelmesebb kérdést.
- Nem tudom. – mondtam, és újra elkezdtem sírni. Egyszer
csak hangos kattanást hallottam, és minden elsötétült. Majdnem sikítottam, de
sikerült visszatartanom.
- Harry, itt vagy? – kérdeztem rémülten.
- Igen… várj, a mobilommal tudok világítani. – mondta.
Bekapcsolta a fényt, erre újra vissza kellett tartanom egy sikítást, mert a
telefon fényében Harry ijesztően nézett ki.
- Mit csináljunk? – Azt hiszem, ezt a kérdést már elég
sokszor feltettem, de eddig nem volt rá használható válasz. Úgy tűnt, most sem
lesz.
- Nem várhatjuk meg, amíg visszajön az áram – gondolkoztam hangosan
– de ilyen sötétben nem vagyok hajlandó kimenni.
- Elmegyek az előszobáig, ott van a főkapcsoló… - kezdte
Harry, de én közbevágtam:
- Nem hagysz itt egyedül!!!
- Oké, Meredith, nyugi. Akkor nem megyek. – Hirtelen újra
világos lett.
- Na végre. Minden oké, Meredith?
- Aha, asszem. Illetve, dehogyis. Mi legyen Lucyvel..?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése